Az Őzgida

Fáradtan pislogva haladok előre. Vonszolom magam a többiek után, bár nem látom az utat. Amerre ők, arra én. S közben használom a fejem. Fű, fa, bokor, sötét. Villogó szemek az árnyak közt, melyek azt várják, hogy leszakadjak. Megpihenjek. Érzik az ízem villanó, bőrcafatos agyaraik közt, s acsargó pofájukból nyál csorog. Kellek nekik, s mégsem kellek. Hideg van. A szél felmarja szőrömet, és kilopja alól a meleget. Fázósan összébb húzom magam, de tovább vonszolom a testet elgyengült lábaimon. Az éhség hív előre, s közben letépdesem az utamba botló fonnyadt fűcsomókat. Keresűek, de jók, s ha ehetőek, hát ehetőek.
Fáradtan pislogva haladok előre, bár a szemek az éjben azt várják, hogy megálljak.