Ismét a Róka

Csak fekszem. Érzem a nyirkos fát, amin fekszem, érzem az eső illatát, érzem a lágy őszi szellőt, mely ellibben, mielőtt üzenhetnék vele... Nem akarom kinyitni a szemem. Hallom az acsargást, a roppanó lépteket, a fű zizegését, a száraz levelek recsegését, és nem, nem akarom látni. Mégis felnyilnak szemeim, szinte maguktól, s rögtön könnyesek lesznek, bár érthetetlen, mitől. Belecsillog a szemembe a vasról lepattanó fényszikra. Moccanatlanul, dermedten figyelem az engem figyelőket. Az apró, ficánkoló szellőcske visszatér egy röpke percre, hogy végigsimítson nyirkos bundámon, talán ébresztésként... Végigborzong a testemen, mégsem engedek a hívó szónak. Nem tudok.

A Róka

A szél karmosan belekap a fák leveleibe. Végigsimít a sárgult, száraz növénykéken, aztán tovatáncol a fecsegő patak felé. Ahogy a holdfény fátyola ráül a víztükörre, úgy támad fel ezernyi szikra a gyorsan surranó vízcseppeken. A hideg borzongató fagylepedőjét magával rántja... Nem ma lesz az a nap, amikor befagy. Orromat az ég felé tartom és beleszagolok a finom szellőbe. Vöröses bundámba beletúrva üdvözöl, még siettében is jut rám ideje. Megrezzentem fülemet, de a csend ránehezedik mindenre. Elheverek a fonnyadt fűben, aztán a hátamra hemperedve kinyújtózom, és a hasamra engedem fehér mancsomat. Megrágcsálom az orromat piszkáló fűszálat, s közben bámulom a sötét, csillagtalan, hömpölygő eget..