Sötét van. Kívülre néma minden, bár lehet, hogy nem. Belső némaságod érzed minden felől... Vársz, mintha valami égi csoda tűnhetne fel bármelyik pillanatban, hogy utat mutasson, és megszüntesse a lelkiismeretes önmarcangolást. Mert legbelül érzed, hogy rosszul döntöttél, és tudod, hogy jól. S míg kint leülepszik a néma semmi, odabent tombol a szikrázó, égető, marcangoló harc a győzelemért. S kívülre...? Sírsz, ha magadban vagy, s mosolyogsz, ha van kire. Ha nem segíthet senki, hát ne is tudja. Talán nem azt mondaná, amit hallani akarsz...

A Fekete Kutya

Kis barátunkat elhagyva egy picit érezzük a kolbász illatát. Azt a jó, zsíros, szaftos kolbászkát, melyet alig néhány méternyire esznek tőlünk, porcelán tányérból, arany késsel és villával. Hogy honnan tudjuk a tányérkát és evőeszközkét? Azt már hozzágondoljuk. Nyüszögve fekszünk a havazásban. A ház messze van, a fedél messze van, s az izmainkba berágja magát a gyengeség. A kedvtelen, tompa szürkeséggel bámuljuk életünk padlólapjait, melyeket a teraszba vájt a Kéz. A Kéz, mely az arany villácskát fogja... Benyeljük az éhezés nyálcseppjeit, s csak vágyakozunk. Vágyakozunk a kolbászka után, mely nem a miénk, s a kolbászka után, mely másé sem, de messze van. Messze, s nincs erő továbbmenni. Így hát tovább fekszünk, s sírunk a néma éjszakának...