A Fekete Kutya

Kis barátunkat elhagyva egy picit érezzük a kolbász illatát. Azt a jó, zsíros, szaftos kolbászkát, melyet alig néhány méternyire esznek tőlünk, porcelán tányérból, arany késsel és villával. Hogy honnan tudjuk a tányérkát és evőeszközkét? Azt már hozzágondoljuk. Nyüszögve fekszünk a havazásban. A ház messze van, a fedél messze van, s az izmainkba berágja magát a gyengeség. A kedvtelen, tompa szürkeséggel bámuljuk életünk padlólapjait, melyeket a teraszba vájt a Kéz. A Kéz, mely az arany villácskát fogja... Benyeljük az éhezés nyálcseppjeit, s csak vágyakozunk. Vágyakozunk a kolbászka után, mely nem a miénk, s a kolbászka után, mely másé sem, de messze van. Messze, s nincs erő továbbmenni. Így hát tovább fekszünk, s sírunk a néma éjszakának...