Az Őzgida

Fáradtan pislogva haladok előre. Vonszolom magam a többiek után, bár nem látom az utat. Amerre ők, arra én. S közben használom a fejem. Fű, fa, bokor, sötét. Villogó szemek az árnyak közt, melyek azt várják, hogy leszakadjak. Megpihenjek. Érzik az ízem villanó, bőrcafatos agyaraik közt, s acsargó pofájukból nyál csorog. Kellek nekik, s mégsem kellek. Hideg van. A szél felmarja szőrömet, és kilopja alól a meleget. Fázósan összébb húzom magam, de tovább vonszolom a testet elgyengült lábaimon. Az éhség hív előre, s közben letépdesem az utamba botló fonnyadt fűcsomókat. Keresűek, de jók, s ha ehetőek, hát ehetőek.
Fáradtan pislogva haladok előre, bár a szemek az éjben azt várják, hogy megálljak.

Sötét van. Kívülre néma minden, bár lehet, hogy nem. Belső némaságod érzed minden felől... Vársz, mintha valami égi csoda tűnhetne fel bármelyik pillanatban, hogy utat mutasson, és megszüntesse a lelkiismeretes önmarcangolást. Mert legbelül érzed, hogy rosszul döntöttél, és tudod, hogy jól. S míg kint leülepszik a néma semmi, odabent tombol a szikrázó, égető, marcangoló harc a győzelemért. S kívülre...? Sírsz, ha magadban vagy, s mosolyogsz, ha van kire. Ha nem segíthet senki, hát ne is tudja. Talán nem azt mondaná, amit hallani akarsz...

A Fekete Kutya

Kis barátunkat elhagyva egy picit érezzük a kolbász illatát. Azt a jó, zsíros, szaftos kolbászkát, melyet alig néhány méternyire esznek tőlünk, porcelán tányérból, arany késsel és villával. Hogy honnan tudjuk a tányérkát és evőeszközkét? Azt már hozzágondoljuk. Nyüszögve fekszünk a havazásban. A ház messze van, a fedél messze van, s az izmainkba berágja magát a gyengeség. A kedvtelen, tompa szürkeséggel bámuljuk életünk padlólapjait, melyeket a teraszba vájt a Kéz. A Kéz, mely az arany villácskát fogja... Benyeljük az éhezés nyálcseppjeit, s csak vágyakozunk. Vágyakozunk a kolbászka után, mely nem a miénk, s a kolbászka után, mely másé sem, de messze van. Messze, s nincs erő továbbmenni. Így hát tovább fekszünk, s sírunk a néma éjszakának...

Ismét a Róka

Csak fekszem. Érzem a nyirkos fát, amin fekszem, érzem az eső illatát, érzem a lágy őszi szellőt, mely ellibben, mielőtt üzenhetnék vele... Nem akarom kinyitni a szemem. Hallom az acsargást, a roppanó lépteket, a fű zizegését, a száraz levelek recsegését, és nem, nem akarom látni. Mégis felnyilnak szemeim, szinte maguktól, s rögtön könnyesek lesznek, bár érthetetlen, mitől. Belecsillog a szemembe a vasról lepattanó fényszikra. Moccanatlanul, dermedten figyelem az engem figyelőket. Az apró, ficánkoló szellőcske visszatér egy röpke percre, hogy végigsimítson nyirkos bundámon, talán ébresztésként... Végigborzong a testemen, mégsem engedek a hívó szónak. Nem tudok.

A Róka

A szél karmosan belekap a fák leveleibe. Végigsimít a sárgult, száraz növénykéken, aztán tovatáncol a fecsegő patak felé. Ahogy a holdfény fátyola ráül a víztükörre, úgy támad fel ezernyi szikra a gyorsan surranó vízcseppeken. A hideg borzongató fagylepedőjét magával rántja... Nem ma lesz az a nap, amikor befagy. Orromat az ég felé tartom és beleszagolok a finom szellőbe. Vöröses bundámba beletúrva üdvözöl, még siettében is jut rám ideje. Megrezzentem fülemet, de a csend ránehezedik mindenre. Elheverek a fonnyadt fűben, aztán a hátamra hemperedve kinyújtózom, és a hasamra engedem fehér mancsomat. Megrágcsálom az orromat piszkáló fűszálat, s közben bámulom a sötét, csillagtalan, hömpölygő eget..